Van egy félkész bejegyzésem, ami a halál témakört boncolgatja (ha-ha-ha). Időnként előveszem de eddig csak nem sikerült belőle prezentálható tartalmat csiszolni. Biztos eljön majd az ideje annak is. Jobban belegondolva, lehet, hogy most kellene nekiugrani. A hangulat megvan. Az erőt mondjuk nem érzem.
Hullámvasút van. Nagyjából ezer éve nem ültem hullámvasúton. Olyan lesz ez is, mint a pingpongozás. Múltkor, amikor Yumival lementünk az edzőterembe, levezetésképpen pingpongoztunk kicsit és rájöttem, hogy nem emlékszem mikor játszottam utoljára. Pedig lehet, hogy sűrűbben kéne játszanom, mert egész jól megy – ahhoz képest. 🙂 Szóval… Olyan régen nem ültem hullámvasúton, hogy nem is tudom, vajon kellene-e bevenni hozzá gyógyszert. Persze az “élmény”repülésnél is ezen röhögtünk, hogy 3 percet fél lábon is kibírok gyógyszer nélkül. Ettől még nem tudom, hogy akarnék-e rendes hullámvasutazni. Bár, gyanítom kevésbé kimerítő, mint ez a lelki verzió.
Basszus! Nekem van kavám. Ezt miért felejtem el ilyenkor? Már azon kívül, mert eddig még sosem éreztem, hogy segítene. XD Node… Gyógyszer… Van egy olyan félkész írás is, amiben azt elemezgetem, hogy miért utálom az orvosokat. Azt sem olvastam már egy ideje, nem tudom belekerült-e az a csoda-beszélgetés a régi háziorvosommal gyomorfájás és nyugtató témakörben. Maradjunk annyiban, hogy nem kértem a nyugtatót. Mint ahogyan a többi gyógyszert sem kérem, ha nem érzem igazán szükségesnek. Félreértés ne essék, van, amikor igenis szükségesek. A nyugtatók, a hangulatjavítók, az antidepresszánsok is. Amikor engem az nyugtat meg, hogy belementek a gyógyszeres kezelésbe. Amikor megbíznak bennem annyira, hogy elmondják mit szednek és miért, amikor tudom, hogy a szükséges idő után szépen fokozatosan levezetik őket és utána gyógyszer nélkül is jól vannak. Aztán vannak azok az esetek, amikor ez az egész rondán elcsúszik… Azok az esetek, amikor nem értem, hogyan lehet annyira figyelmetlen egy orvos, hogyan engedheti, hogy az ajánlott időtartamnál hosszabban szedje a páciens a súlyos mellékhatásokkal bíró szereket…
Ilyenkor jönnek a mélyzuhanások. Amikor jó magasra repültél és szokatlanul egyenletesen vitorlázol, ami egyébként baromi jól esik, aztán jön a hidegzuhany, villámcsapás, akármi… És nem érted, hogy mi is történt pontosan, csak azt tudod, hogy akárhonnan is nézed ez valami borzalom.
Amikor hónap elején kiderült, hogy Pepe itthagyott minket, akkor is kiakadtam. Akkor Riával sétáltunk át éppen a másik edzőterembe (10 nap alatt szerezzük vissza a fél éve elhanyagolt bitch-bodynkat projekt – sikerre volt ítélve, igaz?) és én végigbőgtem az utat, mert vannak emberek, akik egyszerűen nem halhatnak meg. És ehhez képest mégis. Őt ma búcsúztattuk egyébként és hát baromi jó volt. Hozzá méltó. ❤
Én próbáltam megint rendes lány lenni, de az az igazság, hogy maszkban bőgni szívás. Én tényleg igyekszem vigyázni magamra is, másokra is. Főleg, hogy jövő hét végén jelenésem van. Lehet, hogy hagyni kéne a picsába, de végre úgy állnak össze a csillagok, hogy el tudok menni a nyíregyházi állatkertbe, azt meg hülye lennék kihagyni. Szóval akarom és kész.
Persze ez igazából “innen szép nyerni” kategória jelen pillanatban, de no para. Megoldódik. Szipi-szupi lesz. 😀
Valamikor a karantén alatt küldött át Yumi valami animés mémet, ami érdekes új megvilágításba helyezett egy pár dolgot. Ha nem a sötét felhőkre koncentrálok, akkor körülöttük kék az ég. Szóval úgy döntöttem szépen megtanulok az égre koncentrálni a felhők helyett. Ez az utóbbi pár nap pedig elég intenzív gyakorlat. Lehet, hogy mégis hat a kava? Vaaaagy… Kibőgtem magam mára. (Nem.)
Ezeknek a gondolatoknak egyébként nem sok keresnivalójuk van ezen a blogon, de meg akarom osztani ezt a videót. Nyilvánosan. Bárkivel, aki véletlenül idekavarodik. Meg így nekem is könnyebben visszakereshető. Másikat végül nem rakok be. Amelyiket akartam az mások számára minősíthetetlen minőség, a többi pedig… Meggondoltam magam, na.
A legújabb nagy ötletemmel kapcsolatban nem tudom hányszor gondolom majd még meg magam. De azt érzem, hogy ezek után megérdemlem, hogy kirúgjak a hámból. És ha már a hámnál tartunk… Meg kell fogalmaznom egy újabb furcsa levelet. Még az is lehet, hogy vásárlásba ölöm (ha-ha-ha) a bánatom és megveszem azt a lovaglókesztyűt, amire totálisan semmi szükségem nincsen. *sóhaj* Szóval, akarok egy durván sportos napot tartani, jövő héten, mert minek várjunk? Utazás előtt pont érdemes kockáztatni, nem?
A minap, amikor Dani (5) leültetett, hogy most bizony Pamkutyát fogok nézni, akkor a See you again paródiával kezdtünk. Mondtam is, hogy ne lepődjenek meg, ha elbőgöm tőle magam. Na, a Pamkutya verziótól nem bőgtem el magam. Aztán jött a Despacito paródia, amiből rájöttem, hogy láttam már Pamkutyát. És utána, az igazán találó válogatást a Pamkutyás fiúk Skyward-os kalandjával zártuk. Khm… Lehet, hogy kicsit sokat magyaráztam nekik a repkedésről? Mondtam már, hogy bírom Danit? Egyébként ő is bír engem. 😀 Szóval, amikor nekiálltunk Pamkutyát nézni, akkor még nem gondoltam, hogy nagyon hamar nagyon See you again hangulatba kerülök.
Nyugodjatok békében barátaim!
+++ Pepe kapitány +++ Captain Incredible +++
( A harmadik kapitányom köszöni jól van, szerelmes és boldog és kb. agyonverem, ha nem vigyáz magára.)
Tudom, hogy már volt, de azért… Hallgassátok, szeressétek:
Wiz Khalifa – See you again
D for Diamond 