Lecsófesztivál 2015 (Hun only)

Mary

Mary

Apa megkérdezte, hogy van-e kedvem elmenni velük a dabasi lecsófesztiválra. Egészen bután néztem rá, lévén nem szeretem a lecsót, de végül úgy döntöttem, miért is ne? Addig sem itthon antiszockodom. Döntésem helyessége megkérdőjelezhető.

Nem tagadom, nem vagyok különösebben oda az ilyen rendezvényekért. Odafele úton a MusicFM programajánlójában is megemlítették a dabasi lecsófesztivált, ami kecsegtetett némi reménnyel. Aztán simán túlfutottunk a helyszínen, mert egy darab papír az út szélén, annyi nem jelezte, hogy hol is kellene lekanyarodni a fesztiválra. A környékbeliek biztosan tudják, jó nekik.

Ha minden igaz, akkor a nagy placc, ahol a fogalmam sincs hány csapat főzőcskézett, valami vásártér volt, abszolút árnyékmentes, egyetlen olyan árussal, akitől innivalót lehetett szerezni. Ööö, ok. Volt egy csomó veterán motor, meg autó, meg egyéb jármű, amiknek nem tudom a nevét. Ez egyébként érdekes volt, csak én 5 perc alatt tudtam le azt, hogy végignézzem őket. Volt cirka 10 árus, akiknek a kínálatát újabb 10 perc alatt le lehetett tudni. Ehhez azért hozzá kell tenni, hogy régen ettem ennyire finom medvecukrot, mint amit ott sikerült venni és alig várom, hogy kipróbáljam, milyen kenyeret tudok sütni abban a kerámia tálban (biztos van pontosabb megnevezése, de én még mindig konyha-ninja vagyok), amit anyám vett. Voltak hagyományőrzők, beöltözve, meg minden, volt valami nagy vitéz könyv, amihez ha hozzáértél, akkor rögtön rádrivalltak, hogy mit csinálsz? Keresel valamit? (Ezt tudjuk be a megemelkedett véralkoholszintnek.) A lényeg, hogy fél órányi napon nyűglődés után én elvonultam valami fák alá és egy korláton gubbasztottam az árnyékban, addig, amíg meg nem jelent a család és nem közölték, hogy akkor megyünk be Dabasra, megkeressük a cukrászdát, amiről mindenki áradozik. Na az megérte. 😀 Nem tudom a cukrászda nevét, de a fagyijuk finom, a rétesük finom, a teájuk finom, adnak sört, a WC-jük tiszta (némi logisztikai érdekességgel LOL) és a légkondijuk sem utolsó.

Később visszamentünk a fesztiválra, mert a fiúk ugye lecsóra vágytak. Szóval lecsófesztivál. Sok csapat, sok bogrács lecsó. A versenyzők többsége tök jófej volt, büszkén kóstoltatták a kreálmányukat, ami szerintem a normális hozzáállás egy ilyen helyen. Amikor akartunk fizetni a kóstolásért, akkor meglepetésünkre pénzt senki nem fogadott el, szóval a fiúk szereztek sört alternatív fizetőeszköznek. Voltak olyanok is, akik nem kívántak kóstolót adni, mert ők nem azért jöttek, ők ezt csak maguknak főzték. He? Leülni egyébként csak ott lehetett, ahol a csapatoknak volt saját asztala + széke/padja, ahová még esetleg elfért valaki, evőeszközt szerezni sem feltétlen volt egyszerű, de azért mindenütt megoldották. Egy lecsófesztiválon valamiért én számítanék pár asztalra, meg padra, ahová le tud az ember lánya/fia ülni, ha már szerzett magának lecsót. Mondjuk valami sátor jellegű dolog sem ártott volna, vagy valami ami ad egy kis árnyékot az odatévedő látogatónak.

Összességében, amit rohadtul nem értek, hogy ez a banzáj most kinek szólt? Mert ha maguknak és a környékbelieknek, akkor fogjuk rá ok. De ezt beharangozták a médiában, amit én úgy értékelek, hogy látogatókat vártak, innen-onnan-amonnan-akárhonnan. Ha egy kajával kapcsolatos rendezvényt csinálunk, ahová embereket várnak, akkor viszont nem úgy kellene kialakítani, hogy a látogatók számára is élvezhető (de legalábbis élhető) legyen a környezet? Ha valaki elmegy egy gasztronómiai eseményre (én úgy gondolom, hogy a lecsófesztivál annak számít), akkor az a valaki nagy valószínűséggel szeretne enni is. Nem gáz, ha fizetni kell a kóstolóért, elvégre pénzbe kerül a versenyzőknek odamenni és főzni. Ha délelőttre (reggelre) van hirdetve az esemény kezdete, az sem para, egészen addig, amíg az odatévedt látogató le tudja kötni magát addig, amíg az étkek elkészülnek. Komolyan, nem értem… Na mindegy.

Amiért nem mondom azt, hogy totálisan elcseszett nap volt ez, az a cukrászdában tett látogatásunk mellett Mary és Mira voltak, akiket bár agyon nem, de azért elég sokat simogattam. ❤ És a tűzoltó csapatnál kóstolás közben megismerkedtünk ezzel az azt hiszem István nevű úriemberrel, aki komolyan a “faith in mankind restored” típusú fazon. Tűzoltó, mentőzik és orvosi ügyeletben dolgozik a körzeti orvos mellett, totál értelmes és kedves és jószívű és még főzni is tud. Valószínűleg vele sem találkozunk soha többet, de azért érdemes megemlékezni róla, mert mindig jó JÓ emberekkel találkozni egy ilyen elcseszett világban. 🙂

Mira

Mira

Az eset tanulsága pedig az, hogy aki nem szereti az ilyen jellegű rendezvényeket, az inkább ne tolja oda az arcát, mert jó eséllyel nem fogja megszeretni őket. Főleg nem 40 fokban. Soha nem voltam jó a tanulságok levonásában. És az eseményfényképezésben sem, szóval tényleg csak ez a két kép van a gyönyörűségekről. Volt kint több paci, de ők a  napon voltak és Maryt és Mirát akkor találtam, amikor a túlélésre játszva árnyékot kerestem a szomszédos sportpályának tűnő placc mellett.

xoxo Dorie

ui.: Egyébként ettem egy falat májas-lecsós palacsintát, vagy mit. Ahhoz képest, hogy lecsó, egészen jó volt. És senki meg sem szólhat, hogy meg sem kóstoltam.

Hallgassátok, szeressétek: Csujjogató 😀 (Csak mert múltkor, amikor Yumiékkal lógtunk, akkor eszünkbe jutott.)

Advertisements

Leave a Reply / Most szólj hozzá

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s